Gyékényes, abroncsos alföldi szekér,
Honnan cipel a sors - s e három egér?
Hoztál-e pirosló új búza-magot?
Mezők üde lelkét: friss széna-szagot?
Odakünn már, úgy-e, megért a kalász?
Rét gyapja lenyirva; foly a takarás;
Boglyák tetejéről egy-egy suta gém
Néz szét aratóknak vidám seregén?
Rég nem látta bizony vidámnak e nyájt,
Minden nyara - új seb - a régire fájt:
De talán most e nagy mezei jószág
Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország.
Legyen is, legyen is megáldva e föld
- Isten maga telke - mint rég ezelőtt,
Mikor én is "markot hajtani" kezdtem,
S nem sikerűlt, bárhogy s mint igyekeztem.
Így - vézna, ügyetlen testi dologra -
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe' szántván sorokat,
Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.
De, hogy a mezőt, az anyatermészet
Kebelét elhagytam, sajog egy érzet,
Holtig sajog itt benn, - s tüzesebben vér
Láttodra, te búzás alföldi szekér.
1877.